A Pietá

Leszállva a fellegekből lehetetlen úgy továbbindulnunk, hogy ne vessünk még egy pillantást a Pietára, a szobrászművészet, de az egyetemes művészet és az emberi teljesítőképesség legnagyobb csodájára.
Lépjünk most közelebb hozzá lélekben, járjuk körül, érintsük meg, hogy megérinthessen, magával emelhessen, megtisztíthasson ez a sugárzó, a belelehelt élettől melegen ragyogó remekmű!


És olvassuk el Irving Stone regényéből, hogyan keltette életre Michelangelo.
A hírnök lelkendezve rontott a szobába: Éppen most rakták ki a hajóról! Pontosan az a méret, ami keres - szélessége hét láb, magassága hat, mélysége három, Carrarából érkezett. Michelangelo rohant a kikötőbe. A márvány csakugyan ott állt a napon, ragyogva, hófehéren. A bányászok az egyik hegycsúcsról fejtették, megállta a kalapács és vízpróbát, tömör volt és finom szemcséjű... Másnap hajnal előtt visszament a Tevere partjára, hogy a kelő nap első sugaraiban is lássa a tömbjét. A márvány áttetszővé vált, mint a rózsaszín alabástrom, a korai napsugarak se likacsokat, se csomót, repedést nem lepleztek le a belsejében. A Pietá tömb, amit keresett, itt van!
János evangéliumának 19:38-40, versében ezt olvasta:
"Ezek után pedig kéré Pilátust az Arimatheabeli József, hogy a Jézus testét levenné, melyet Pilátus megengedett. Elmené azért, és levevé a Jézus testét."
Az Írás szerint a keresztlevél tanúi Mária és Mária testvérnénje, Mária Magdolna, János, Arimatheabeli József és Nikodémus voltak. De hiába lapozta fel az idevonatkozó lapokat, olyan jelentet nem talált, amikor Mária csak egy pillanatig is egyedül van a kiszenvedett Jézussal. Dell'Arca bolognai Lamentatioján is a siratók egész sokasága veszi körül - az anya életének ezt a legjelentősebb pillanatát a kesergő nézők maguknak ragadják el.
Az ő Pietája más lesz.
Máriának egyedül kell lennie a fiával. Olyan mélységesen egyedül, mintha a mindenségben csak ők ketten volnának. De melyik pillanatot válassza ki? Mikor lehettek tanúk nélkül? Talán, amikor Arimatheai József Pilátusnál járt, hogy Krisztus testének kiadatását kérje, Nikodémus a mirhából és aloéból készült kenetet keverte, a többiek pedig hazamentek, hogy otthon gyászoljanak?
Ő úgy akarta megteremteni a maga Pietáját, hogy a keresztlevél bibliai tanúi helyett azok éljék át Mária fájdalmát, akik a szobrot nézik majd a kápolnában. Angyalokról, dicsfényről pedig szó sem lehet. Két ember lesz a szobron - Isten két kiválasztottja. 
Mária nagyon közel volt a szívéhez, most a szenvedő anyát látta, aki halott fiát tartja az ölében. Ha Jézus később feltámadt is, ebben a pillanatban valóban halott, és arcára van írva a kereszten kiállott szenvedés. De csak Mária érzéseit fejezheti ki, Jézus élettelen, teljesen passzív lesz. Minden emberi érzés Máriába sűrűsödik, és ez így van jól.
Szinte pihenés volt, amikor a kivitel problémáival foglalkozott. Hogy fektethet Mária ölébe egy életnagyságú férfialakot anélkül, hogy az elhelyezés ügyetlen, suta ne legyen? Mária finom alkatú, majdnem törékeny asszonyalak, és mégis olyan biztosan kell tartania halott fiát, mint ahogy anya a kisgyermekét tartja.
Nehéz volt a probléma, és tudta, csak rajzban keresheti a megoldást, rajzolnia kell - vázlatot, részletes tervet, százat meg százat, amíg az igazi megoldáshoz eljut. Az agyában tolongó gondolatokat képekre kellett váltania. Amit a papiroson látott maga előtt, az közelebb volt ahhoz, amit érzett. 
Most értette meg, hogy a ruha redőzetének szerkezeti jelentősége lehet és a drapéria anatómiáját kezdte tanulmányozni. Sőt, ennél többet is tett: agyagból megmintázott egy életnagyságú nőalakot, aztán a rőfösnél sok-sok rőfnyi olcsó kelmét vásárolt, vízbe mártotta, és egyenletesen bekente iszappal,majd elrendezte az agyagfigurán úgy, hogy minden redő szervesen hozzátartozzék. A köpeny úgy árad el Madonna térdein, hogy ölét tömegében kiszélesítse. Így a törékeny nőalak megbírja a keresztben fekvő férfitest súlyát, és a drapéria vonalainak örvénylése érezteti az anya vívódását. Mikor az agyagmintán megszáradt a szövet, jól láthatta, mit kell még igazítania rajta. Idenézz! - mondta Argientonak - Ha a ruha redőit jól rendezed el, a testtartást, mozdulatot hangsúlyozhatod, és gazdagabbá teheted vele. A drapéria is élő lesz, mint maga a test.
Mária kialakítása körül egészen más problémák adódtak. Michelangelo nem tudta ötvenegy-néhány évesnek elképzelni Máriát, érezte, hogy nem lehet öreg és ráncos arcú, munkában és bánkódásban megtört asszony. Az ő lelkében a Szűzanya képe édesanyja emlékével olvadt össze, és örökre fiatal maradt. Sok heti kemény munkájába került a két alak össze-komponálása. A finom alkatú fiatal Mária aki mégis biztosan tarja ölében férfivá érett, még a halálában is erős testű Jézust. Tudta, hogy van ilyen halott - a Santo Spirito hullakamrájában a saját szemével látott egyet. 
Razjban fokról fokra megközelítette az elgondolt kompozíciót, vázlatait meg sem kellett néznie, nyugodtan rébízhatta magát hajszálpontos emlékezetére. Áttérhetett a háromdimenziós agyagmintára. Ott szabadon formálhatja a kifejezést, mert ha valamit jobban ki akar emelni, hozzáad vagy elvesz az anyagból. Az agyag után jöhet a viasz, ami tapintásra hasonló a márványhoz, és éppen olyan áttetsző. Mind a három előkészítő munkát megbecsülte, és mindig az anyag természetéhez igazodott. Rajzaiban volt valami a bőr textúrájának érdességéből. Az agyag plasztikus formálásával a hűs puhaságát, bőr alatti mozgását éreztette, és amikor a viaszt gyúrta, az emberi test felületének rugalmasságát igyekezett visszaadni. De a kész minták mindegyike csak kiindulópont volt.
Mikor faragni kezdett, az addig visszaszorított teremtő energia felszabadult benne, a nagyon is aprólékosan, gondosan kialakított agyag- és viaszfigurák kitörlődtek emlékezetéből, és nem fenyegette a veszedelem, hogy a szobra a modell egyszerű felnagyítása lesz. Tudta, érezte, hogy az ihlet csak a márványból belsejéből jöhet. Amikor rajzol, vagy mintáz, akkor gondolkodik. De a faragás - cselekvés.
A Pietához készített tollrajzokon vonalkázással megjelölte azokat a részeket, ahol majd el kell távolítani a tömbről a fölösleges márványt. De mikor kezébe vette a vésőt, kalapácsot, terhesnek érezte ezt a nagyoló munkát, alig várta a pillanatot, amikor a kőbe teremtett alak előbukkan, a márvány megéled és szól hozzá. Ha már elkészült a szobor, az élet lüktetése belülről kifelé árad - az alakból a térbe. De most, a kezdet pillanatában fordítva van: most olyan erőnek kell működni, amely beszívja a teret, és a szobrász minden figyelmét, látását a márvány belseje felé vonzza. Azért választott ilyen hatalmas méretű tömböt, hogy ezúttal bővében legyen az anyagnak, a legkisebb formát se kelljen összeszorítania.
A Madonna fejének bal oldalán verte először a kőbe a vésőt, és onnan lefelé haladt tovább, háta mögött az egyenletes északi világítással. Mennél előbbre haladt, annál merészebben kellett a köbe hatolnia, hogy a főbb körvonalakra rátaláljon. Mária feje a kendő súlya alatt előrehajlik, és ezzel a néző figyelmét a keresztben fekvő testre irányítja. A köpeny redővonalai a Madonna jobb keze felé vezetnek, és Krisztus arcának vonásaihoz: a szeme csukva, mintha mélyen aludna, orra egyenes, de nem keskeny, bőre feszes, fényes,bajusza és finoman göndörödő szakálla puha szálú, szája elgyötört. 
Ahogy Mária halott fiára letekint, abból a nézők megértik, hogy nemcsak ezt az egyet, de minden anya fiát mélységesen szánja, bánata azokhoz is szól. És leolvashatják arcáról a néma kétségbeesést: mit tehettem volna, hogy megmentsem? Azt is érezniük kell, hogyha fia holttestének terhe mégolyan súlyos is, a szívére nehezedő fájdalom százszorta súlyosabb.
Merészség volt már az is, hogy két életnagyságú alakot formázott össze egy szoborban, A felnőtt férfi testét egy asszony ölébe fektetni pedig valósággal forradalmi újítás. De az elgondolás az első pillanattól fogva szakított minden szobrászi hagyománnyal. A Pietá kompozíciójában egybe forrasztotta az emberi test szépségét és a lélek halhatatlanságát. A halál gondolatát messzire űzte a maga két alakjától, mélységes nyugalomba ágyazta őket. Az emberi szépség éppen olyan szent lehet, mint a fájdalom, és ugyanakkor felemelő.
Rá kell bírnia a márványt, hogy ezt kifejezze, sőt még ezen túl is sok mindent. Minél tragikusabb a vég, annál fontosabb, hogy Mária és Jézus szépségben érjék meg. Ezt a szépséget a szeplőtelen fehér márványból az ő szerelme, odaadása fogja előhívni.
Lázasan dolgozott, mindennap hajnaltól estig, aztán végigesett az ágyán,mint a halott, ruhástul, vacsora nélkül és éjfélig aludt. Akkor megfrissültem ébredt, agya csak úgy forrt a szobrászi ötletektől, alig várta, hogy folytathassa a munkát. Gyorsan haladt, kifaragta Mária köpenyének öblös redőit, aztán Krisztus két lábát - a belsőt, hogy elölről is látni lehessen, térdben megemelte.
Lélekkel kellett áthatnia a márványt, de neki még a vallásos témában is az ember volt a fontos, hogy élő legyen minden izma, idegszála, csontja, bőre, haja, szeme. Az emberi erő megtestesítése adja a szobor monumentalitását. Vallásos érzelmét a két alak emelkedett szépségébe adta bele. Nem próbálta Krisztust Istennek ábrázolni - talán nem s tudta volna -, csak fokozottan emberinek. Lassan kibontakozott Mária finom vonalú feje is. Arcán a firenzei szótlan, halovány szüzek vonásaival. Felragyogott a fenség a vonásokból, úgy látta, sikerült a tapintható formák gazdagságával éreztetnie az odaadást, szeretetet, amit a márványnak szentelt hosszú hónapokon keresztül. 
A téli fagyban meghűlt, ágyba döntötte a láz.  Dolgozni persze nem tudott, nem is számlálta hány napig. Szerencsére már csak a csiszolás volt hátra, faragáshoz most nem is lett volna ereje. De tudta, hogy a csiszolás sem lesz kis munka, ha azt akarja, hogy a Pietá a legmelegebb, legbársonyosabb fénnyel ragyogjon, ami a márványtól telik. Az első szép napon átment a Trasteverére, és megvette a nagy csomó tajtékkövet. Kalapáccsal széttörte a darabokat, hogy a sima felületeket kikeresse, és a hosszú, selymes kristályszálakkal csiszolni kezdte a Madonna köpenyének szélesebb felületeit és Krisztus mellkasát, lábát. Lassan dolgozott, végtelen gonddal, türelemmel, hosszú napokon, heteken át. Aztán amikor élesebb darabokra volt szüksége, vésővel hasította a tajtékkövet, és megfelelő formájúra faragta, hogy behatolhasson a kisebb köpenyredők, meg a hajfürtök, körmök körüli keskeny árkokba. Végül nyílhegy-forma szilánkokkal az orrcimpákat is fényesre csiszolta. 
Szegényes szobája kápolnává változott a hófehér márvány áttetsző ragyogásában...
A Francia Királyok kápolnájába való szállításhoz vagy fél tucat vastag takarót csavartak a szoborra, aztán hangos  hahózás közepette felemelték a deszkaállványról - nyolcan vitték a szalmával kibélelt ócska kocsira és lekötözték. Michelangelo mögöttük lépdelt, és a kocsi hátulját tartotta szemmel. Amikor a Szent Péter templomhoz értek, megállapította, hogy az még jobban megdőlt, mióta utoljára látta. Olyan siralmas állapotban van, hogy talán nem is lehet már restaurálni. Feltolakodott benne a gondolat, hogy szépséges Pietáját olyan templomba állítja, amely akármelyik pillanatban összedőlhet. Már rémképeket látott... négykézláb mászkál, hogy a szobor darabjait összekeresse, de aztán eszébe jutott, hogy Sangallo szerint helyre lehet állítani, látta is építész barátja terveit. A markos legények felemelték a márványt. Michelangelo elvezette őket a kápolnához, a hátsó falba vájt üres fülke előtt vigyázva letették a terhet, lefejtették róla a takarókat, és Michelangelo utasítása szerint nagy tisztelettel helyreemelték. Pénzt nem fogadtak el a sok órai kemény munkáért. 
- Ezért majd az égben kapjuk a fizetést. - mondták. 
Nagyobb elismerést Michelangelo nem is kaphatott volna. Most belépett a kápolnába Jacopo Galli Balduccival. Elragadtatva ingatta a fejét. Letérdeltek, keresztet vetettek és elmormoltak egy imát.
- Ennyi az egész? Se mise, se papi áldás?- kérdezte Balducci.
- Áldott a kéz, amelyik faragta! - felelte Galli. 

Egyetlen Édesapám verse.



Kövesi Gyula: Piéta és himnusz

Előtte először a szánalom
érzetét érzem. Egy anyát látva,
aki a fia testét egykoron
istengyermekként méhében hordta,
fájdalmak árán szülte, felnevelte.
Mostan pedig öle holtra meredten
tartja. Kiszenvedett a gyermeke.
Tragédia tárul fel előttem,

Továbbnézem és borzongás fut át
rajtam: Michelangelo mást akar
elmondani. Nézd Mária arcát.
Nyugodt az az arc. Az, amit takar
oly tudás, mit cáfolni nem lehet:
azzal, hogy Jézus őbenne fogan,
teste az Ő testének része lett.
Ez a két test elválaszthatatlan!

A szobrász magasba emeli Őt!
A szobor himnusz az Anya előtt!
Igen a szobrász. Most itt látom őt.
Ott áll műve előtt. Letörli rőt
szakálláról a márványkő porát.
Nézi a szobrot, tetszik, amit lát.
Márián a kelme hullámzását…
Krisztus bőrt átbökő csontozatát…

        Tudja, hogy elkészítette a Csodát!
               

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

A mű leírása, érzelem gazdagsága méltó a Piéta
mindenek felettiségéhez.



Zsazsácskám, egyszülött lányom, csodálatos, el-
mondhatatlanul büszke és boldog vagyok.













































Zsazsa írta...

Nagyon-nagyon szépen köszönöm drága Nővérkém és Édesapám!
Boldog vagyok, hogy büszkék vagytok rám!