Vatikán Múzeum és Sixtusi-kápolna

Miden porcikákban megtisztulva indulunk a Vatikán múzeumai felé, melyek a római katolikus egyház pazar gyűjteményét mutatják be. A múzeumokat a 16. században alapították. Ma évente több, mint 4 millió látogatóval büszkélkedhetnek. Mi is beállunk a hosszú sorba, mert a Sixtusi-kápolnát mindenképpen látni akarjuk.  

A múzeumokat, és a több, mint 50 ezer műtárgyat megtekintve, melyek 1400 teremben kaptak helyet, az embernek páratlan élményben lehet része. Hogy a számos műtárgy között el lehessen igazodni, és a turisták meg tudják tekinteni a legjelentősebbeket, színes utakat hoztak létre: ibolyaszín, bézs, zöld, és sárga utak közül az első másfél, míg az utolsó öt órás, és mindegyik út a Sixtusi-kápolnába vezet.  

Végighaladunk a tömeggel a termeken, megcsodálva a szobrokat, festményeket, gobelineket és térképeket, ahol felfedezzük Korzikát is. Ahogy közeledünk a kápolnához, érezhetően nő az izgatottság bennünk és a többiekben is. Másfél óra után végre megérkezünk.

Belépünk a Sixtusi-kápolnába, ahol ránk borul Michelangelo mennyezetfreskója. Az emberek szorosan állnak egymás mellett, a kápolna oldalán padsor fut, ahol szerencsénkre hamarosan felszabadul két hely. Nem szabad fényképezni, csak egy jó fotó készül Vacsi öléből. Egymást átölelve töltünk el 40 percet, miközben szívjuk magunkba a varázslatot.  A világ egyik legismertebb alkotása ölel körbe minket, mely 540 m² területével legnagyobb egybefüggő freskója. Egyedülálló tablója az Ószövetség szereplőinek és eseményeinek. IV. Sixtus pápa, valószínűleg Lorenzo de Medici tanácsára, elsősorban firenzei festőket bízott meg elkészült kápolnája falának díszítésével. Így azután a quattrocento legjelentősebb művészeinek festményei ékítették a falakat: Pietro Perugino, Domenico Ghirlandaio, Sandro Botticelli, Luca Signorelli és a kevésbé ismert Cosimo Rosellini freskói, segítőik pedig Pinturicchio, Piero di Cosimo és Bartolomeo della Gatta voltak. A kápolna tehát Michelangelo megjelenése előtt már szinte kész volt, s valószínűleg senkinek nem jutott volna eszébe új freskók festése, ha nem támad egy hatalmas repedés a kápolna mennyezetén. Így azonban II. Gyula pápa elrendelte a kápolna szerkezetének megerősítését, és a mennyezet újrafestését.

S ha már újra kell festeni, miért ne legyenek ott is festmények? „Csinálj, amit akarsz!” – vetett véget a pápa Michelangelóval folytatott vitájának.
II. Gyula ugyanis eredetileg sokkal kevésbé grandiózus tervvel állt elő, mindössze a nagy területű és üres mennyezetet szerette volna ornamentális elemekkel tagolni, és az ablakok fölé az apostolok képmásait festetni. Az 1508 augusztusában elkezdett munka, kétszeri kényszerű szünet után 1512 októberére készült el. Ennyi idő kellett csupán ahhoz a remekműhöz, amelyhez milliók zarándokolnak el pontosan 500 éve, és amelynek hatása olyan megdöbbentő, hogy csak nehezen tudunk hazafelé indulni.

Az Orsoban vacsorázunk már, miközben kitör a vihar, és zuhogni kezd az eső. Mekkora szerencsénk volt ma! Az idővel is, de főképpen, hogy láthattuk, megélhettük mindezt a csodát!
Érezzük a lábunkban a mai napot, de a szívünk és a lelkünk szárnyal!

2012.október 16. kedd

Derűs napot Kedvesem! - köszöntjük egymást reggel.

Elhúzva a redőnyünket kék eget látunk. Ma is derűs napunk lesz. Miközben reggelizünk, a felettünk lakó nő megjelenik a teraszon, és felsöpri a mennyezetünket. Esküszöm olyan, mintha tegnap beboroztunk volna, pedig Vacsi szerint csak lépcsőhurutunk van. Alig tudunk járni a tegnapi lépcsőzés után, ezen bizony csak a mozgás segíthet. A reneszánsz után ma az ókori Rómába indulunk.

Most először szállunk buszra Rómában, és elmegyünk a Piazza Veneziáig, ahova egyik sétánk során már kibukkantunk két nappal ezelőtt. Tegnap beruháztunk 3 napos Roma Passra, amivel a tömegközlekedés ingyenes, és az első két - szabadon választott - múzeum is, a többi és számos program pedig kedvezményes, 30 euroba kerül mindössze. A Piazza Venezián emelkedik az Írógép, azaz II. Vittorio Emanuele emlékműve, amely becenevét jellegzetes alakjáról kapta. Miközben sétálunk nézzük a temperamentumos forgalmat a téren, a lüktető életet, és nézzük a rómaikat is. Elegánsak, tiszta és nyílt tekintetűek, jó kedvűek. Ennyi elképesztően jóképű férfit sehol nem látni a földön, mint itt. Jól szabott öltönyben, kék ingben, elegáns bőrcipőben, egyik kezüket lazán zsebre dugva jönnek-mennek, miközben rendszerint telefonálnak. 

És hol lehet látni vajon még apácát, aki felhúzott ruhával fut a busz után?

Forum Romanum és Palatinus

A Capitoliumra érkezünk. Itt és így kezdődött. Romulus és Remus voltak a legenda szerint Róma alapítói, akiket egy anyafarkas nevelt fel. Köszönet nekik érte! Amikor megpillantjuk a Capitolium dombja alatt a vakító napsütésben fürdő évezredes romokat, borzongás fut végig rajtunk. Látszólagos összevisszaságban rajzolják meg az antik város szívét, faragott kőoszlopok szúrnak bele a kék égbe, torzó templomok és falak hírdetik a régi idők dicsőségét. Fentről olyan a romterület, mint egy makett, ami csak arra vár, hogy képzeletünkkel kiegészítsük, felépítsük újra. Csalogatva hívogat.

Útikönyvvel a kezünkben lépünk be a Forumra, ahol a távolból látott oszlopok és falak mellett eltörpülünk. Milyen kicsik is vagyunk térben és időben itt! Áttekintése önmagában sem könnyű feladat, hiszen több, mint ötven nevezetesebb épület található a 220 méter hosszú, 35-50 méter széles területen. Először lépésről lépésre, romról romra követjük alaprajzát, hogy megtudjuk éppen hol járunk Róma történelmében.

Majd nem is tudom, melyik ponton leengedjük a könyvet, felnézünk, és hagyjuk, hogy hasson ránk, hogy átitasson a háborítatlan nyugalom, nagyság és bölcsesség, ahogy fénykorukról mesélnek. A város alapításakor a római dombokra költözött a lakosság, melyek között a tér barátságtalan volt és mocsaras. Mintegy három évszázadon keresztül temetkezési helynek használták Az etruszk királyok korában kezdődött meg a város urbanizálása, a Forum helyén lévő mocsarat lecsapolták és mint központi térre, a gazdasági élet központja mellé ide költöztették az állami élet legfontosabb kultikus- és politikai intézményeit. A területet az etruszk Tarquinius dinasztia alatt kövezték ki először, s ekkor lett a hivatali élet központjává is. Ahogy a város nőtt, a Forum Romanumot is bővítették, és gyönyörű oszlopos csarnokokat, úgynevezett bazilikákat építettek. Itt volt Róma ítélkezésének, politikai életének, és kereskedelmének a központja. Az isteneknek szentelt templomok, paloták és diadalívek maradványai között megáll velünk is az idő. Órákat töltünk el az ódon kövek között, amelyek csodálatra méltó szépségű épületeket formáznak, építőik megszentelt kezének nyomát, és a közöttük valaha élt emberek regényét regélik.

Felsétálunk a Palatinusra, amely 40 méterrel magasodik a Forum Romanum fölé és nem csak az egyik Róma hét dombja közül, hanem úgy tartják, Kr. e. 753-ban itt ölte meg Romolus Remust, és határozta el, hogy megépíti Rómát, így innen indult a Római Birodalom története. A legendán túl, valóban itt éltek Róma első lakói, feltártak a Krisztus előtti 10. század környékén épített házakat is. Régen itt voltak a villáik Róma nemeseinek, ez volt a város legelőkelőbb helye, és ma is ezen a dombon a legdrágábbak az ingatlanárak Rómában. Az ókoriak közül csak egy romjai maradtak meg elég jó állapotban, Tiberius császár atyjának, Tiberius Claudius Nerónak és feleségének Líviának a háza, amelyről képet nyerhetünk az ókori luxusról. Előtte egy nyolcszög alakú kőmedence látható. A császárok pazar fényű és óriási kiterjedésű palotaépítkezései foglalták el a regió területének legnagyobb részét. Augustus több magánházat megvásárolt, s azok helyére építtette palotáját, melynek szomszédságában, a Palatinus északnyugati sarkára építtetett Tiberius híddal kötötte össze a Capitoliummal, mely hidat  utódai sajnos eltávolíttattak. A panoráma azonban most is káprázatos, az egyik dombról a másik felé.

Különösen Domitianus terjesztette ki Augustus palotáját egészen a Palatinus délkeleti sarkáig, kiegészítve az épületet egy alakjáról Stadium, vagy Hippodromus néven nevezett díszkerttel. Hosszú, keskeny mélyedésben terül el a lábaink és a domb alatt.
A római látképek utánozhatatlan és bámulatos hangulatához elválaszthatatlanul tartoznak hozzá a tányér alakú fenyők, amelyek láttán először jajdultam fel örömömben szombat este, amikor megérkeztünk. A Palatinuson egy kőpadon egy ilyen több száz éves fenyő ernyője alatt pihenjük ki a romkertben tett eddigi öt órás sétánkat.  Egyáltalán nem csodálható, hogy a már idézett Róma kútjai mellett, Respighit Róma fenyői is megihlették.

Nem tudom a fenyőnemzetség mely fajtájához tartoznak, vagy mi okozza fejlődéstörténetükben ezt a különleges formát, az azonban bizonyos, hogy Róma elképzelhetetlen lenne nélkülük!

Születésnap

A Colosseumnál érünk ki a Forumról. Sürgősen kávét kell innunk, és egy csinos római rendőrnő javaslatára ezt a metró megállója melletti teraszon tesszük meg. Ez eddigi legdrágább kávézásunk - 9 euroba kerül egy espresso és egy capuccino -, de az árba biztos belekalkulálták az építészeti kolosszus szenzációs látványának felárát is. A kombinált jegyünk két napra érvényes, ezért úgy döntünk, majd holnap, frissen, újabb csodákra nyitottan folytatjuk a világ legnagyobb amfiteátrumának felfedezését.
Este ugyanis Vacsi 30. születésnapját ünnepeljük meg. Éppen ma, ezelőtt 30 éve hozott meg az életében egy olyan döntést, mely valóban újjászületéssel egyenértékű.
Hazabuszozunk hát, pihenünk egy kicsit, átöltözünk, és vacsorázni indulunk a Campo dei Fiorira. A téren már nyoma sincs a mindennapi reggeli és délelőtti piacnak, eltűntek az árusok, hogy átadják a helyüket az olasz gasztronómiának, melynek hozzávalóihoz nem utolsó sorban szükségeltetik az ő portékájuk is. Nehéz választani a teret övező számtalan ristorante és tratoria terasza közül, de az egyik helyen meglátunk kiírva egy napi ajánlatot. Pasta, vagy lasagne + ásványvíz 8 euro, pasta, vagy lasagne + egy pohár bor, vagy sör 9,50.

Itt a helyünk! Egy adag étel itallal együtt annyiba kerül, mint a délutáni két kávénk. A székek az asztalnál egymás mellett állnak, és ülésük lehajtható, mint a színházban. Ahogy leülünk, a főműsort, a Campo esti életét, forgatagát figyelhetjük, ahol egy gitáros utcazenész éppen a My Way-t játssza. Micsoda hangulat és micsoda élvezet! A mennyei lasagne is megérkezik a finom vízzel és borral. Olasznak, még inkább rómainak érezzük magunkat, hogy van időnk órákig a történelem időszakaiban időzni, és utána a dolce far niente - édes semmittevés - örömében fürdőzni. Van időnk, hogy magunkba szívhassuk a várost. Nem kell rohannunk feltartott zászlóval a csoport előtt loholó idegenvezető után, nem kell alkalmazkodnunk mindig mást akaró útitársakhoz. 
Csak egymáshoz kell alkalmazkodnunk. Ez azonban cseppet sem nehéz, mert mindketten ugyanazt akarjuk: egymást Rómában!

2012. okótber 17. szerda

A reggeli első lépések egyre nehezebben mennek. Ám ez egyáltalán nem tart vissza bennünket attól, hogy nekiinduljunk, hiszen Róma egy újabb csodás nappal, megannyi élménnyel vár ránk, melyek most még csak rakódnak egymásra, mint a város különböző korszakának rétegei egyazon területen. A régészeti feltáró munka valószínűleg soha nem ér véget majd Rómában, hiszen a maradványok több méter mélyen vannak a mai talajszint alatt, ráadásul egymás felett, azaz egyes történelmi korok épületei egymásra épültek, és ennek mindenfelé látni tanújelét, amerre csak járunk. Eddigi utazásaim során soha nem éreztem még ennyire a tér és az idő olyan szoros összekapcsolódását, mint itt.

Az első kávét szokás szerint az ágyban kortyolgatjuk, miközben a mai napunkról beszélgetünk.

Caffe Peru

És a másodikat?

Miután elindulunk, valami sugallatra a Farnese palota felé vesszük az irányt, hogy még egyszer megnézzük, nincs-e nyitva a Peru.

Nyitva van!!! A hely, amiről annyit hallottam mielőtt idejöttünk, amit Vacsi mindenképpen meg akart mutatni, ahol kávéznunk kell, ha Rómában leszünk, most tárva-nyitva fogad bennünket! A pénztárnál kávét blokkoltatunk, a szokásos espresso-capuccino párost, és az ára összesen 1,80! Ez hihetetlen! A pultnál lefőzött kávéval kiülünk a kirakatba, a két kényelmes fotel és a közöttük lévő asztalka valóban szinte már az utcán van. Belekortyolunk a kávénkba, és...

Látom Vacsin, hogy boldog. 18 éve vágyott erre a pillanatra, hogy a Peruban ismét kávét igyon. Annak idején az első alkalommal, amikor felfedezte ezt a helyet, kicsit elfogódottan lépett be, de az akkor is csodás kávé visszacsalogatta. Második nap már ismerősként fogadták, és kérnie sem kellett, tudták, mit iszik.

A Peru a Piazza Farnese-től csak 50 lépésre van a Falconieri felé egy kis mellékutcában, még sincs itt egyetlen turista sem. Magunkat sem számítom annak, és azt gondolom, szerencse, hogy már néhány napja Róma vérkeringésével együtt keringve, kicsit rómaivá válva jutottunk el ide. Érezni, hogy ez a kultikus hely a helyieknek is az. Ismerik a betérőket, akiket örömmel és hangos ciao! köszöntéssel üdvözölnek. Néhányan ráérősen ücsörögnek, miközben az aznapi újságot olvassák, mások itt intézik hivatalos ügyeiket, megint mások csak útközben ugranak be, és felhörpintve az isteni espresso-t, már sietnek is tovább. A pultnál mosolyogva főzik egyre-másra a kávét, és beszélgetnek a vendégekkel.
Ha hamisítatlan római hangulatban, hamisítatlan római kávét akarunk, a Peru a legjobb hely. Nem is megyünk mi sem többet máshova kávézni!

Colosseum

Felfrissülve érkezünk a Colosseumhoz, ahol tegnap már készült egy fotó is rólunk. Bölcs döntés volt, hogy újult erővel térünk vissza, meg sem kottyan a sorban állás, ami után beléphetünk az ókori építkezés szentélyébe, Róma egyik jelképébe.

Az ókor egyik csodája Vespasianus császár ideje alatt épült a Forum Romanum délkeleti végén. I. sz. 80-ban készült el, ekkor volt megnyitója is. Vespasianus utóda, Titus avatta fel szertartásos ünnepség keretében, amelyen 5000 vadállatot vonultattak fel. A legfelső üléssort a következő császár, Domitianus fejeztette be. Eredetileg Amphiteatrum Flaviumnak hívták. Mai nevét a középkorban kapta, feltehetően Nero egy a közelben álló szobráról, a kolosszusról. 

Az épületet gladiátor- és állatviadalok színhelyéül tervezték, és a korhoz képest hatalmas méretű nézőtömeg befogadására volt képes. A Colosseum elliptikus alaprajzú, 188 m hosszú és 156 m széles építmény. 48,5 m magas; mészkőből, tufából és téglából épült, bonyolult szerkezetű építmény. Az üléssorokat lejárók és sétálófolyosók tagolják, amelyek az amfiteátrumban mintegy 55-73 ezer ember zavartalan elhelyezését és közlekedését biztosították. Az építészek olyan járatok és felvonók rendszerét alakították ki, amellyel megoldották a vadállatok színpadra juttatását közvetlenül a ketreceikből. A keresztényeket oroszlánok elé vetették, a gladiátorok egymás ellen vívtak élethalálharcot a 86x54 méteres arénában. A negyedik, legfelső emeleten elhelyezett talpkövek és konzolok hatalmas rudakat tartottak, melyek segítségével az amfiteátrum arénáját óriási sátorral lehetett befedni.

Nehéz megmondani, hogy ennek a fantasztikus építménynek a méretei, vagy a tökéletessége csodálatraméltóbb-e! Nem csoda, hogy Michelangelo hónapokig járt ide tanulmányozni az arányait. Mindent elmondanak róla Beda Venerabilis angolszász egyházi író szavai.  

Amíg a Colosseum áll, állni fog Róma, ha elpusztul, elpusztul Róma és a világ is.

 

Etruszk Múzeum

A Colosseumtól a Via S. Giovanni in Lateranón haladva, rövid séta után megpillantjuk Róma egyik legérdekesebb templomát, a San Clemente bazilikát. Ha valaki az egyes korok szoros összekapcsolódására szeretne bizonyosságot látni Rómában, itt minden kétsége eloszlik. Egyetlen templomban közel kétezer év történetén menhetünk végig ebben a három különböző korban pontosan egymás fölé épített bazilikában.

Szent Kelemen csodája után a Római Birodalmat megelőző korba indulunk, amikor buszra szállunk, hogy eljussunk a Villa Borghese park szélén lévő Etruszk Múzeumba. A Piazza Poppolo-n áll az antik Róma északi kapuja, két villamos megállónyira tőle pedig a Villa Giulia, mely az etruszk gyűjteménynek ad otthont. Az épületet Róma legszebbjei közé sorolják, az utolsó reneszánsz pápa III. Gyula építtette nyári lakként. Valóban gyönyörű, de minket még jobban érdekel az etruszk kultúra, ennek a csodálatra méltó népnek kézművessége és használati tárgyai.

Az ezidáig ismeretlen eredetű ókori nép a Római Birodalom felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt hozta létre Közép-Itáliában.  Latin nevükből (etrusci > trusci > tusci) ered a mai Toszkána, legkedvesebb olasz régióm neve. Kultúrájukról, társadalmukról döntően temetkezési helyszíneik feltárása után, azt ott fellelt tárgyi emlékek nyomán tudunk. Az i.e. 5. század kezdetéig az etruszkok voltak a mai Olaszország északi és középső részén az uralkodó hatalom. Nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek, a javak elosztásában pedig az egyenlőség elve érvényesült. 

Az etruszk kultúra egyik alapvető forrása volt a római civilizációnak, kialakulásának; az építészettől a várostervezésig, a vallástól az írásbeliségen át az államszervezetig az élet csaknem minden területén megalapozó előfutárának tekinthetjük, s nyomai a birodalom élete során végig felfedezhetők.

A római történelem első azonosítható alakjai a Tarquiniiből származó etruszk királyok. Maecenas, Augustus császár bizalmasa és a római művészek támogatója, mecénása etruszk származású volt. Claudius császár szívesen foglakozott az etruszk történelmi, vallási emlékek felkutatásával. Valószínűleg az utolsók egyike volt, akik még beszélték az etruszk nyelvet. A római kor számára előfutár volt az etruszk, ugynakkor - napjainkban már ez egyre inkább nyilvánvalóvá válik - önmaga is önálló kultúrának, civilizációs szintnek tekinthető.

A múzeumban látható szobrok arcai archaikus mosollyal néznek velünk szembe, mindegyik külön jellemet ábrázol. Óriási volt az etruszk kézművesek kifejezőkészsége. Ugyanilyen élményt nyújt az a mód, ahogyan a mindennapi eszközeiket, tárgyaikat díszítették. Fedők, kaspók fogantyúit különleges bájjal mintázták meg emberi, vagy állati alakokká, így leheltek művészetet a funkcióba. Egyetlen fegyvert sem látni a tárlókban, az etruszk nem volt harcias nép, ezért is tűnt el, szerencsére nem nyomtalanul. Agyag és bronz tárgyaik, karcolataik között egész sor finom, szinte miniatűr darab őrzi több ezer évnyi tehetségüket. Az egyik teremben három fiatal tanulmányozza elmélyülten a kiállított tárgyakat, és jegyzetel. Az etruszk titok a mai napig nem hagyja nyugodni az emberiséget és megfejtésre vár, azt reméljük, talán ők lesznek azok, akik ezt megteszik.

Majd a leghíresebb etruszk leletre bukkanunk, és lassan leereszkedünk a mellette lévő padra. A csoda időt kér. A Cerveteriből származó Etruszk házaspár i.e. 530–520 óta mosolyog egymást átölelve a 2 m hosszú kerevet alakú szarkofágon. 2500 éve! A szemünk előtt ott van az örökkévalóság!

A varázslat után lassan sétálva térünk vissza a jelenkorba.

Mostanra már valószínűleg 5 centivel mind a ketten alacsonyabbak vagyunk, mint amikor ideérkeztünk. Róma a lábaink előtt, és a lábainkban hever.

Vacsora után még elsétálunk a Campoig. Odafelé a sarkon lévő gelatosnál fantasztikus fagylaltot veszünk. Franciáknak néznek, amikor belépünk, és a cukrász igazi olasz temperamentummal köszönt minket. A gelato pedig? Olyan csodás, hogy a Navonán egy padra leülve kanalazzuk, hogy ne vonja el a séta a figyelmünket a ízétől. Lehet ezt a napot még fokozni?

2012. október 18. csütörtök

Amióta tudjuk, hogy nyitva van a Peru, nem is kérdés, hol isszuk meg a napi második kávénkat. Ma nincs hely a kirakatban, így hát bent ülünk le a fal mellé, ahol a vállam mellet egy kőből kirakott, éppen csak a jelenbe kibukkanó boltív jelzi, hogy a mi Perunk alatt is ott nyugszik az egy szinttel korábbi idő. Akár templom, akár kávézó, a múlt ott van a lábunk alatt, és a rómaiak féltve őrzik, megbecsülik. Micsoda hely ez a Róma, és micsoda hely ez a Peru! Új felfedezésünk még ízesebbé teszi a kávénkat!

Nem messze kedvenc kávézónktól van az Asztalosok utcája. A céh műhelyei sorakoztak és sorakoznak ma is itt, ahol Vacsit emlékezetes élmény érte, amikor ezelőtt itt járt. Amikor naponta többször is a Peruban  kávézott, jövet-menet az utcában mindenfelé kirakott, romos bútorokat látott. Eleinte azt hitte, hogy lomtalanítás van éppen, és kidobásra várnak a kacatok. Pár nap múlva ébredt rá, hogy a törött lábú székeket, asztalokat, leszakadt fiókú szekrénykéket, megroppant ágyakat a műhelyekbe hozták, megreparálni. Róma nem csak az épületeiben, hanem a tárgyaiban is őrzi, óvja a múltat, az előző nemzedék keze nyomát.

Hogy milyen megbecsülés övezte az asztalosságot, látható az utcában álló templom homlokzatán is, ahol a bejárat feletti kőszoborba beillesztették a szakma egyik jelképét, egy fűrészt is. 

A lábunk alatt, a fejünk felett mindenhol csak csodát érzünk, látunk.   

Falconieri Palota - a Magyar Akadémia

Rómába beszökött a nyár! 26 fokos, meleg, késő nyári időnk lesz ma.
1 órakor a Falconieriben van találkozónk, de előtte még a Campo-ról induló utcácskában, ahol cipőboltok érik egymást, csizmát nézünk nekem. Tegnap az Etruszk Múzeumba menet Vacsinak már vettünk egy lábbelit, amit Ő csak csavargócipőnek nevez. Szó, mi szó, máris több ezer évet bejártunk vele. Most pár bolt kínálatának végignézése után, rátalálunk egy gyönyörűre, az ára pedig 109 euro. Meg is vesszük azonnal Róma legszebb bőrcsizmáját, Róma legszebb lábára - Vacsi értékelése szerint. Hiszen a csizma országából, mégsem lehet csizma nélkül hazatérni! Megelégedve, pontosan érkezünk a Via Giuliára, hogy a 8 éve Rómában élő kedves magyar portáslánynak, cseppet sem mellékesen konzervatóriumot végzett zongoristának köszönhetően bejussunk végre az épületbe is. 

A Római Magyar Akadémia 1927 óta működik az olasz fővárosban. Székhelye, a Falconieri-palota a magyar állam legértékesebb külföldi ingatlana, többek között azért, mert számos pompás részletét az egyetemes barokk művészet egyik legnagyobb mestere, Francesco Borromini alakította ki a 17. században. Bethlen István miniszterelnök és Klebelsberg Kúno vallás- és közoktatásügyi miniszter annak idején azért vásárolták meg a különleges szépségű épületet, mert azt akarták – miként a bejárat falára illesztett emléktábla is említi –, hogy a magyar tudománynak, kultúrának és művészképzésnek méltó otthona legyen az Örök Városban.

Feladata a magyar, a határon túli, illetve a távolabbi külföldi magyar kultúra sokszínűségének és értékeinek bemutatása, a kulturális örökség és a kortárs alkotók, illetve alkotások népszerűsítése, másfelől pedig a magyar tudomány eredményeinek szélesebb körben való megismertetése, az ehhez tartozó kapcsolatépítési és oktatási feladatok ellátása, továbbá a itáliai magyar emlékek kutatása, védelme és gondozása.

A Via Giulia 1. szám alatt található épület története az antik időkre nyúlik vissza. Már nem is lepődünk meg azon, hogy alatta ma is megtalálhatóak egy római kori folyami kikötő maradványai. Az eredetileg gótikus stílusban épült palota felújítására 1640-ben kérte fel Borrominit a dúsgazdag Falconieri kereskedőcsalád. Az építész munkájának köszönhetően nyerte el az épület a mai, a barokk kor ízlésének megfelelő formáját. Különösen értékes művek a palota szobáinak mennyezetét díszítő freskók és stukkók, melyek ma is láthatók a falaik színéról elnevezett Vörös teremben, Sárga és Kék szalonban. 

A lélegzet elállító élmény mégis akkor ér bennünket, amikor a palota tetejéről induló csigalépcsőn Borromini nemrégiben felújított loggiájára érkezünk.  A világon egyedülálló, háromtagú loggiát és balusztrádos teraszt 1673-ban építtették a Falconierik. Csodálatos kilátás nyílik innen szinte egész Rómára. Látjuk a Vatikánt és a San Pietro csillogó kupoláját, a Pantheont és egészen közel a Palazzo Farnesét, mindegyik ismerősként köszönt már bennünket. Látjuk a római tetők cserepeit és a zöldellő tetőteraszokat is, melyek közvetlenül alattunk szikrázó napsütésben fürdenek. Szempillantás alatt elfelejtem, hogy felfelé jövet még a torkomban dobogott a szívem a szédítő magasságtól. A loggia kőkorlátját díszítő Janus fejek szenzációs fotótémát kínálnak az Örök Város panorámájával, arcukon a mosoly megelégedetten tükrözi, hogy majd 400 éve lehetnek részesei ennek a látványnak. Ó, Róma, nincs vége a csodák sorának, amit nekünk tudsz nyújtani?!

Michelangelo Mózese

Műveld a csodát, ne magyarázd - szól Nagy László örök érvényű mondata.

A Róma által kínált csodákat el is kell fogadni, meg is kell találni, és el kell hozzájuk zarándokolni. Utóbbi útjaink során nemhogy sorban állnunk nem kellett, turistákkal is alig találkoztunk. A Colosseum óta olyan helyeken járunk, ahol a városba csak egy-két, szerencsés esetben három napra érkezők már nem jutnak el. A kötelező Vatikán, Forum Romanum és Coloseum hármas körén kívül nincs már idejük Róma megszámlálhatatlan csodájára - nem úgy, mint nekünk. 
Ma délután Michelangelo Mózesével találkozunk, a lángelme újabb világhírű örökével, aki nem messze a Piazza Veneziától, a városközpontban, mégis a frekventált helyszínektől félreesően, a San Pietro in Vincoli templomban fogad bennünket. A vincoli, azaz lánc elnevezés arra utal, hogy itt őrzik Szent Péter láncának egy darabját ereklyeként. A remekmű Mózes, eredetileg a San Pietro bazilikába szánva, II.Gyula pápa síremlékének készült. 
A drámai erejű férfi alakot  Michelangelo olyan pompásan dolgozta ki, hogy az ember már arra a képtelenségre gondol, hogy kezében a véső ecsetté változott.
Mózes ruházata, köntösének redői gyönyörűen kimunkáltak, izmos karja, csontos és inas keze bámulatosan szép és tökéletes, nemkülönben a lábszára, a térde s a hozzáillő lábbeliből kilátszó lábfeje. Minden részlete annyira hibátlan és élethű, hogy - a leírások szerint - Michelangelo a mű elkészültekor, állítólag a szobor térdére ütött kalapácsával, arra szólítva Mózest, hogy álljon fel.
Michelangelo, a reneszánsz polihisztor - a szobrász, a festő, az építész, a lírikus - az alkotást carrarai márványból faragta. Honnan ered ez a zseni és zsenialitás, honnan ered ez az óriási erő, kifejezőkészség? Honnan ered ez a torkot, szívet összeszorító hatás, ami a szobraiból árad?  
Irving Stone így ír erről a Mesterről szóló regényében. "A toszkán ember olyan gyönyörűséggel nézi a követ, mint más a kedvesét. Etruszk őseik ideje óta fejtették a környező hegyekben a márványt, és hordták ökrös szekérrel a földjeikre, hogy ott feldarabolják, szegleteit kifaragják, és házat, palotát, vagy templomot építsenek belőle. A kő volt a toszkán föld egyik legdrágább gyümölcse. Gyerekkoruktól fogva ismerték a tapintását, a szagát, külső héjának és belső "húsának" zamatját. Tudták, hogyan hat rá a forró napsütés, a szakadó eső, a telihold fénye, és a jeges tramontana. Másfél ezer év óta munkálták a pietra serenát, a "derűs követ", és a város, amit építettek belőle élő szépséggel lélegzett körülöttük." Ilyen hatások között nőtt fel, ezt a látványt és tudást szívta magába, de egyedül ő lett halhatatlan. Ő, Michelangelo.
Itt állunk most az élő szépséggel és erővel lélegző szobra előtt, és arra gondolok, mi már por és hamu leszünk, amikor a Pietá, Ádám a Sixtusi-kápolna mennyezetén és Mózes még mindig létezik. Mindörökké.